Strandoló, félmeztelen írók, csodálatos galéria! Ez például Thomas Pynchon, akiről kb. 5 fotó tuti, hogy ő van rajta, ez az egyik, stranddal, cigivel és menő rádióval!
Biztos vagyok benne, hogy Pynchon egyszer a kedvenc íróm lesz, majd ha sokkal okosabb leszek, és nem csak az tetszik a könyveiben, hogy milyen zseniális módon nem értek semmit, ami történik! Azt hiszem jó úton haladok, az egyetemen például nagyot közeledtünk egymáshoz, amikor volt szerencsém megkérdezni a szemináriumi tanárt mielőtt előadást tartottam az Entropyból, hogy hogyan kell kiejteni a nevét. Ilyen névvel szerintem teljesen magától értetődő, hogy valaki író lesz.
Kötelező olvasmány hozzá Barthes Mitológiáiból Az író nyaral rész:
(…) Mi sem bizonyítja jobban az író csodálatos rendkívüliségét, mint hogy még e híres nyaralás közben is, amelyet bajtársiasan megoszt a munkással meg a boltossegéddel, ő, a többiekkel ellentétben, folyvást dolgozik vagy legalábbis alkot. Nemcsak álmunkás, álnyaraló is egyben. Az egyik az emlékiratain dolgozik, a másik kefelevonatot javít, a harmadik új könyvét rendezi sajtó alá. Aki pedig semmit sem csinál, úgy vallja be, mint valami különös magatartást, forradalmi hőstettet, amelyét csak egy nagy ember engedhet meg magának. Már e hencegésből is kitetszik, hogy az emberek voltaképp nagyon is „természetesnek” tartják hogy az író mindig ír, bármilyen helyzetben leledzik is. Ez a szemlélet először is holmi ösztönös mirigytevékenységet, valamiféle tabut lát az irodalmi alkotásban, hiszen nem vonatkoznak rá az emberi lét törvényei: hogy emelkedettebben fejezzük ki magunkat, az írót egy benne lakozó isten kerítette hatalmába, aki szakadatlanul beszél, és zsarnokian ügyet se vet médiuma nyaralására. Áz író nyaral, de a Múzsa virraszt, és szül, szül, fáradhatatlanul.
Másik előnye ennek a logorrheának, hogy kényszerítő ereje folytán, olyan színben mutatkozik, mintha ez volna az írói tevékenység természetes lényege. Ez a szemlélet elfogadja, hogy az író is csak olyan életet él, mint bárki más, és hogy neki is van régi parasztháza, családja, rövidnadrágja, kislánya stb., de - szemben a többi dolgozóval, aki személyiséget cserél, és csak nyaralóként tartózkodik a tengerparti fövenyen - az író, épp ellenkezőleg, mindenütt megőrzi író mivoltát; ha nyaral, emberi külsőt ölt ugyan, ám megmarad istennek: az író úgy író, ahogyan XIV. Lajos király volt, még az árnyékszéken is. Funkciója tehát némiképp úgy aránylik az emberi munkához, ahogyan az ambrózia a kenyérhez: csodálatos, örök életű szubsztancia, amely csak azért ereszkedik le az emberek közé, hogy még jobban észrevétesse tüneményes másféleségét.(…)
